"Kezdet"

[Gabe]

Ebbe a történetbe még régen kezdtem bele és eddig jutottam!
Ha lesz rá igény, folytathatom.

Kovács János vagyok.
Egy átlagos magyar ember, egy átlagos magyar névvel, egy átlagosnak induló történettel.

Egy vidéki kisfaluban születtem, szegény paraszt családban 1986 telén.
Szüleim elmondása szerint otthon születtem. Kemény tél volt, a falut elvágta a hó a külvilágtól.
Vizünk, élelmünk és fánk is kifogyóban volt. A kisházban hideg volt, édesapám gyertyával világított, mert a nagy hidegben leszakadtak a nem rég frissen bekötött villanyvezetékek.
Amikor megindult a szülés, szüleim halára rémültek, mert tudták, hogyha most születek meg, akkor nem érem meg a reggelt.
A magzatvíz elfolyt, a fájások egyre sűrűbbek voltak. Édesapám a maradék fát is a tűzre dobta, gyújtott még pár gyertyát és próbált vizet melegíteni.
A helyzet teljesen reménytelen volt, nem számíthattak segítségre.
Ekkor valaki kopogott a rozoga faajtón.
Édesapám legnagyobb döbbenetében, gyertyával a kezében nyitotta ki a rozoga ajtót, melynek réseit ruhaanyaggal tömték ki szüleim.
Amint kinyílt az ajtó hatalmas jeges fuvallat csapot be, mely kioltotta a gyertyákat.
Sötétségbe borult minden. Odakint apró pelyhekben szakadt a hó, melyet a viharos szél a kisházba fújt.
Az ajtóban egy sötét alak állt szótlanul. Édesapám remegő hangon kérdezte
- Ki az?
Ekkor fény gyúlt. Az idegen elemes lámpásának erős fénye mindent bevilágított.
Egy vékony, de igen melegnek tűnő ruhába öltözött nő volt az.
- A bába vagyok, jöttem segíteni a csöppséget világra hozni.
Édesapám gyorsan beinvitálta és bereteszelte a rozoga ajtót.
Édesanyám azt mondta, hogy nagyon profin levezette a szülést a bába. Alig voltak fájdalmai.
Neki és nekem is adott gyógyszert, meleg ruhákat a bába.
Továbbá egy kis dobozkát is hátrahagyott. A szüleim lelkére kötötte a bába, hogy nem nyithatják ki azt, és amikor eljön a pillanat, átadják nekem. De erről majd később!
Aztán amilyen hirtelen jött, úgy távozott a bába.
Édesanyám elmondása szerint soha többé nem találkoztak vele.

Gyermekkoromból emlékszem, hogy sokat segítettem a ház körül. Muszáj volt, rengeteg volt a munka, szüleim nem bírták egyedül. Ráadásul nagyon szegények voltunk, keményen meg kellett dolgozni minden fillérért.
A falusi iskolába jártam 1 évet, aztán bezárták. A városi iskolába kellett bejárnom, ami 20 kilométerre volt. Sokszor hiányoztam, de mindig megtanultam, amit kellett. A tanárok figyelemmel voltak a helyzetemre, és mivel mindig ötös voltam mindenből, nem csináltak gondot a sok hiányzásból.
Nem úgy az osztálytársaim. Nem tetszett nekik, hogy csóró, stréber vagyok, és hogy következmények nélkül hiányozhattam.
Sokszor meg is vertek iskola után. Tehetetlen voltam, mindig többen voltak. Mert hát csak akkor keménylegény mindenki, ha ott álnak a többiek mögötte.
Volt egy gyerek, a Kiss Marci. Tipikus gengszter feje volt. A legrosszabb mind közül. Focizott, kis szarházi alatvalói voltak, ő volt a suli huligánja. Ez persze minden lánynak imponált.
Ez a Marci gyerek mindig rendesen összevert. A szüleim persze inkább rám voltak dühösek, hogy miért nem védem meg magam, meg hogy megint hogy néz ki a ruhám.
A tanároknak nem mertem szólni, mert akkor még nagyobbat kaptam volna.
Aztán nyolcadikban egyszer csak nem jött a Marci. Eltűnt!
Az iskolában a rendőrök mindenkit kikérdeztek. Nagy volt a riadalom. Ezek után sok gyereket a szüleik hoztak-vittek. Nekem persze továbbra is egyedül kellett járnom.
Végül nem találták meg a Marcit.
Volt megemlékezés, gyertyagyújtás, meg minden, ami ilyenkor szokás.
Én kicsit örültem is magamban, hogy végre vége a megpróbáltatásoknak.

Az év végén mindenből jelessel ballagtam el az általános iskolából.
A szüleim nagyon boldogok voltak, hogy ilyen okos és tehetséges fiúk volt, de szomorúak is voltak egyben, mert nem volt pénzük finanszírozni a továbbtanulásomat.

Én mindenképpen a rendőrtiszti főiskolára akartam jelentkezni, mert tenni akartam valamit a bűnözés ellen, hogy a Marcihoz hasonlók elnyerjék méltó büntetésüket.

Szóval csak a rendőr szakközép jöhetett szóba.
Fel is vettek. Így 14 évesen, 2001 szeptemberében meg is kezdtem tanulmányaim a
Budapesti Rendészeti Szakközép Iskolában.
Örültem, hogy végre rendőr leszek, hogy hozzám hasonló emberekkel fogok együtt tanulni.
Hát tévedtem. A Kiss Marcik mindenütt ott vannak.
Mivel visszahúzódó, magányos természet vagyok ezt megfejelve a stréberséggel, senki nem kedvelt.
A nők sem. Csak a Kiss Marcik, mindenkinek ők a „Férfiak”.
Négy év alatt elvégeztem az iskolát. Megtanultam mindent, amit lehet.
A testi erőm is megnőtt, hála a gyakorlatozásoknak és a konditeremnek.

A vágyam mindenkép a tisztképző elvégzése volt, de nem volt pénzem finanszírozni a tanulást és a pesti életet.
Beléptem hát a seregbe, hivatásos katona lettem. Két évet írtam alá.
2006-ban kezdődött a kiképzésem. Az alapkiképzés nagyon kemény volt. A kiképzőnk szívatott rendesen. De muszáj volt kibírni, meg kell keményednem, mert az élet bizony nagyon kemény tud lenni.
A laktanyában természetesen volt civil személyzet is. Így találkoztam Klaudiával, aki a konyhán dolgozott. Gyönyörű és okos fiatal lány volt. Kedves és figyelmes. Mindig jókat beszélgettünk.
Az eltávokon mindig meglátogattam. Szerelmes lettem belé, Ő volt az első szerelmem.
175 cm magas vállig érő barna hajú, vékony sportos alkatú, hosszú combú, angyali teremtmény.
Mély barna szemeiben a bölcsesség és szeretet tüze éget. Ha rám nézett úgy éreztem, hogy belém lát.
Másfél év után 2007 júliusába beválogattak egy speciális egységbe, ahol mesterlövészi posztom mellett meg kellett tanulnom egyéb fogásokat is, meg kellett tanulnom 4-5 fős csapatban mozogni, rajtaütéseket végrehajtani, felderítést végezni.
Végül 2008-ban, amikor lejárt a szerződésem aláírtam még 2 évet.
Nem sokkal később jött a parancs, hogy az egységünket Irakba küldik. Az ottlétünk szigorúan titkos, senkinek sem beszélhettünk róla, még a seregen belül sem.
Egyhónapos intenzív felkészítés után 2008. április 12-én megyünk Irakba.
Az utolsó két napra mindenki eltávot kapott.
Első nap lementem szüleimhez. Szüleim könnyes szemmel vették tudomásul, hogy fiuk kiküldetésre megy. Sokat gondolkoztam a múlton, eszembe jutottak a régi emlékek a szülői házban. Sokat nosztalgiáztunk a szüleimmel. Korán reggel indultam Klaudiához.
Panellakás 4. emeletén lakott, amikor ajtót nyitott, soha nem felejtem el azt a tekintetet.
Azokban a barna szemekben, melyekben a nyugodtság, magabiztosság ragyogott, most a félelem és bizonytalanság homályosította el.
Átöleltem és nyugtattam, hogy minden rendben lesz, ne sírjon.
Azon az éjszakán voltunk először együtt. Ő volt nekem az első.

Korán reggel indultam a laktanyába, ahol már várt ránk a teherautó, ami vitt minket a katonai reptérre.
A reptéren egy herkules várt minket, ami a felszerelésünket, és még pár csapatot szállított rajtunk kívül. Nekünk amerikai egyenruhát és felségjelzést kellet viselnünk.
Irakban egy titkos katonai bázison szálltunk le.
Lepakoltunk a barakkunkban és mentünk az eligazításra.
Ismertették a feladatunkat és szigorú parancsba adták, hogy nem szólalhatunk meg, csak akkor, ha az egységem egyedül van. A rádiót csak legvégső estben használjuk és akkor is angolul beszéljünk.
Nem volt szabad megtudni senkinek, hogy nem vagyunk amerikaiak.
Feladatunk az volt, hogy felkutassunk szent helyeket, ásatásokat a sivatagban, illetve olyan személyeket, akik ereklyéket, leleteket rejtegetnek.
Eléggé furcsálltam, hogy mit keresnek magyarok Irakban, mire ez a nagy titkolózás, ráadásul mind ez régi leletek miatt. De hát katona vagyok, teljesítem a parancsot.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de nem találtunk semmit. A legmodernebb műszeres és emberes felderítési technikák csődöt mondtak. Nem találtunk a sivatagban eddig feltáratlan lelőhelyet.
Ezért azt a parancsot kaptuk, hogy fogjuk el egy lista alapján azokat, akik vélhetően leleteket rejteget, melyeket múzeumokból loptak el.
Ebben mi voltunk a legjobbak, elkaptunk mindenkit, akik a kapott listán szerepeltek és visszaszereztünk jó néhány leletet.
2009. április 12-én, pontosan egy ével a kiküldetés kezdetétől, jött a hír, hogy találtak egy feltáratlan barlangot, ahol érdekes dolgokat találtak.
Három csapatot azonnal a helyszínre küldtek, köztük minket is.

Szia Gabe,kicsit csalódott vagyok hogy épp itt a "vége" Szóval +1 igény van a folytatásra

különben is milyen dolog félbehagyni egy írást...

[Gabe]

Írtam hozzá egy keveset:

A csapatok külön speciális helikopterrel mentek a helyszínre.
Új fejlesztésű gép volt. Kicsi, épphogy befértünk, cserébe gyors, mozgékony és hangtalan, ami nagyon jól jött.
Rádió csend volt elrendelve. A gépek pilótái kézjelekkel kommunikáltak egymással, mi pedig feszülten pásztáztuk a talajt ellenség után kutatva.
Egy óra alatt a helyszínre értünk. A gépek gyorsan leszálltak, a katonák kiugrottak a gépekből és abban a pillanatban már a levegőben is voltak a helikopterek és eltűntek a látómezőn.
A helyszín egy kopár síkság volt ameddig a szem ellátott. Sehol senki és semmi.
Vagy öt percig jártunk fel-alá, hiába. Nem várt minket senki, nem találtuk a kutatócsapat nyomát sem. Már kezdtük azt hinni, hogy rossz helyen lettünk kirakva, amikor a Bravo csapattól öt méterre megnyílt a föld.
Öt négyzetméteren négyzet alakban egy lyuk tátongott a talajban. Nem repedés volt, hanem egy feneketlen lyuk volt, melybe csak a nagy feketeséget láttuk, ha belenéztünk.
Az egyikünk belevilágított az elemlámpájával, de nem világított meg semmit. Továbbra is a nagy sötétséget láttuk.
Az egyik katona felvett egy kisebb követ, hogy belehajítsa, de legnagyobb döbbenetünkre a kő nem eset bele, egyszerűen ott lebegett a nyílás fölött.
Értetlenül néztünk egymásra, senkinek nem volt semmi ötlete.
Ebben a pillanatban eltűnt a lábunk alól a talaj! A nagy fekete semmin álltunk, és amerre a szem ellátott csak a végtelen fekete űr tátongott a talaj helyén.
Senki nem mert mozdulni.
Ekkor bekapcsoltak a rádióink és a következőket hallottuk.
- Itt John Smith vezérőrnagy!
- A megadott koordinátákon megtaláltuk a kutatócsoport maradványait!
- Mindenki meghalt!
- Azonnali kivonást kérünk!
Ekkor egy másik hang szólalt meg.
- Itt a parancsnoki központ!
- Amíg nem találják meg és nem biztosítják a tárgyat, addig nem hozhatjuk ki önöket!
Ekkor a rádiók újra elnémultak és körülöttünk minden elsötétült.
Eltűnt minden csak a nagy feketeséget „láttuk”.
- Egyesítsük a csapatokat! Mindenki induljon a hangom felé! Üvöltötte a küldetés parancsnoka.
A sötétben araszolva, egymás kezét fogva a három csapat egyesült.
Mindenki találgatott, hogy mi történhetett, volt, aki a rádióját próbálgatta, voltak, akik kezdtek pánikba esni.
Úgy félórája lehettünk a sötétségben, amikor hirtelen a bázis helikopter leszállójának kellős közepén találtuk magunkat.
Nem győztünk hunyorogni a hírtelen éles napfénytől.
A hangszóróból a bázis parancsnoka dühösen üvöltötte!
- Mit keresnek ott idióták?!
- Azonnal tűnjenek onnan!
- Három helikopterünk nemsokára megérkezik és kilapítják magukat! Ha nem tűnnek onnan, akkor maguk fogják eltakarítani a maradványaikat az biztos!
Az állunk majd leszakadt!
Ugyanis a mi helikoptereink tértek vissza, amik közel két órája tettek le minket. A helikopterek megterhelve egy óra alatt tették meg az oda utat, visszafele előbb vissza kellett volna érniük.
Egyszerűen semmit sem értettünk az egészből.
Levonultunk a leszállópályáról és üdvözöltük a pilótákat, akik nem hittek a szemüknek.
Ekkor idegesen, szapora léptekkel jött felénk a bázis parancsnok és a CIA-s összekötőtisztünk.
Már messziről láttuk, hogy a parancsnok feje majd eldurran!
Vörös volt, mint annak a bizonyos páviánnak a hátsója.
Mindenki vigyázba vágta magát és megpróbált felkészülni a felkészülhetetlenre.
- Maguk meg mi a rossebet keresnek a leszállópálya kellős közepén!
- A tetves sivatag, tetves közepén kéne a tetves homokot túrni!
- Különben is hol a tetves kutatócsapat?
Üvöltözte artikulálatlan menydörgő hanggal a parancsnok.
Közben szegény technikusunk, Tibi szemüvegéről kisebb nyálzuhatag csobogott, melyet szeretett parancsnokunk fakasztott.

Gabe

Várjuk a folytatást!

ja! szegény tibi már két hete ázik a nyálban és nem történik semmi.

Gyerünk folytassuk kérem!!!

Gabe ez irto jo!! +1 aki epekedve varja a folytatast

[Gabe]

Eközben a CIA összekötőnk a háttérben fél füllel a jelenetet hallgatta, másik fülén a műholdas telefont fülelte, majd hirtelen félbeszakította a parancsnokunkat. Sajnos nem, úgy ahogy szerettük volna, csak az üvöltözésnek vetett végett.
- Tábornok úr, megtalálták a kutatócsoportot! Mennünk kell a helyszínre! Most!
- Parancsnokunk feje már minden színben játszott, de a hír hallatára, lassan kezdte visszanyerni természetes színét. Még vetett ránk egy sor gyilkos pillantást majd kiadta a parancsot.
- Mindenki azonnal vissza a barakkjába, írják meg a jelentésüket! Amint visszatértünk Mr-rel, azonnal kihallgatjuk mindannyijukat! Addig sem beszélhetnek senkivel! Erről majd őrség gondoskodik!
- Oszolj!
Mindenki azonnal visszarohant a barakkokba, lecuccoltunk és nekiestünk a jelentésírásnak. Amikor láttam, hogy valaki erősen vakarja a fejét már tudtam melyik résznél tart. Láttam mindenkin, hogy beszélni akar a történtekről, de az őrök nagyon szigorú tekintetű legények voltak, inkább nem próbálkoztunk, mert még a sz.rt is kiverik belőlünk.
Közben mindenki szegény Tibin vigyorgott. A szemüvegére keményen rászáradt a tűző sivatagi napon a tábornok úr áldása, suvickolta is rendesen. Még az egyik őr szája szélén is mintha láttam volna egy kis mosolyt.
Este tíz körül visszatért a tábornok és Mr. Szeretett parancsnokunk fehér volt, mint a hó, viszont Mr. nagyon elégedetnek tűnt.
Titokzatos figura ez a Mr. Nem tudjuk hány éves lehet, de elég fiatalnak néz ki, 25-nél nem tippeltük többnek. Izmos, keménykötésű gyerek. Nevét nem árulta el, de még egy fals nevet sem mondott, csak annyit, hogy hívjuk Mr-nek.
Az kiderült, hogy nagyon ért a kütyükhöz, és nagyon sürgette a kutatócsapatokat, valamit nagyon keres a CIA.
Amikor beléptek a barackba Mr. azonnal magához vette a szót.
- Figyelem! Megtaláltuk az eltűnt kutatócsapatot és már ki is hallgattuk őket. Ugyan azt tapasztalták, amint önöktől hallottunk. Nekik nem volt akkora szerencséjük, mint maguknak, ők ugyanis egy harcmező közepén találták magukat. Szerencsére a harcoló csapataink épségben ki tudták őket hozni.
- Most pedig mindenki adja oda a jelentését a tábornok úrnak és egyenként kihallgatjuk önöket.
- Mr. T., maga lesz az első!
Szegény Tibi fölkapta a maszatos szemüvegét és az egyik marcona őrrel elindult a kihallgatóba.
Tibi úgy lett Mr. T., hogy az amerikaiak mindig rosszul mondták ki a nevét. A Tájbáj valamiért nagyon nem tetszett neki. Egyszer annyira kiakadt ezen, hogy az egyik nagydarab néger amerikai katonát kiütötte, aki direkt cukkolta. Innentől kezdve már csak Mr. T-nek szólítják az amerikaiak.
Azt mondta, megérte azt az egy hét zárkát száraz kenyéren és vízen! Tibi a gyógy egér Rambo!
Na de ezt csak a háta mögött mondtuk, nehogy mi is úgy járjunk, mint az amerikai!
A kihallgatások gyorsan véget értek, sok mindent nem tudtunk mondani és Mr. nem akadékoskodott.
Úgy látszott hisz nekünk.
Hajnali fél háromra végre ágyba bújhattunk. A vérebek is vissza lettek küldve az óljukba.
Gyorsan elaludtam. Nagyon fárasztó nap volt. De ezután az álmok, amiket láttam…
Álmomban hideg volt, szakadó hó, téli vidéki táj. Vakon haladtam előre, amikor egy kis rozoga viskóhoz értem. Gondoltam bekéredzkedem. Gyertya fénye szűrődött ki az ablakokon. Bekopogtam.
Nem válaszolt senki. Bekopogtam megint, ekkor már erősebben. Ekkor babasírást hallottam.
Éppen dörömbölni készültem, amikor kivágódott az ajtó és egy vékony női alakkal találtam szembe magam. De nem láttam az arcát. Mire megszólalhattam volna hírtelen felém nyújtott egy dobozkát, majd erős fény csapott ki belőle, mely elvakított. Mikor kihunyt a fény, már sehol sem volt a nő, se a doboz. Viszont szörnyű dolgot fedeztem fel. A házikó a szüleim háza volt, és a szüleim vérbe fagyva feküdtek a padlón.

[Gabe]

Fűzzem hozzá az első hozzászóláshoz a folytatásokat, vagy jobb így külön?

Gabe

Külön jó szerintem, mert így tudjuk hol tartunk, majd a végén összefűzöd és kiadod könyvben.

Nem lesz folytatás? Vagy ez is olyan mint a TV sorozatok? Kicsi a nézettség (olvasottság) akkor nincs folytatás?
Már nagyon várnám!

[Gabe]

Ekkor felriadtam. Úsztam a verítékben és levegő után kapkodtam. Felkeltem, hogy igyak egyet.
Mikor kezdtem megnyugodni, belépett a barakkba az egyik német rádiós tiszt és megkért, hogy azonnal menjek vele a kommunikációs központba. Nem mondta, hogy miért kéretnek, de látszott, hogy zaklatott.
Az ügyeletes tiszt fogadott minket.
- Mr. Smith, kérem, üljön le! Sajnos rossz híreket kaptunk! A szüleit holtan találták, meggyilkolták őket!
Ekkor hihetetlen fájdalom kezdte el facsarni a szívem, a gyomrom összeszorult, majdnem elájultam.
Próbáltak vigasztalni, tartani bennem a lelket, megható volt, ahogy idegen emberek, idegen nemzet fiai milyen empátiával vannak velem szemben.
Nem sokkal később a tábornok is megjelent.
- Fiam, hallottam mi történt! Fogadja őszinte részvétem!
- Menjen vissza a barakkjába és próbáljon meg pihenni. Reggelre kitaláljuk, mit tudunk tenni önért.
Visszamentem a barakkba és elterültem a priccsemen. Vigyáztam, hogy ne ébresszek fel senkit, had aludjanak, kemény napjuk volt.
Ahogy feküdtem a sötétben, folyamatosan járt az agyam és a sírás környékezett.
Sokszor felvillantak az álmomban látott képek, ahogy a szüleimet vérbe fagyva láttam. Azon gondolkoztam, hogy talán megálmodtam volna? Megéreztem?
Végül annyira kimerültem idegileg, hogy elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Mr áll az ágyam mellett.
A barakk üres volt, sehol a csapatom, a Nap pedig besütött az alakon. Éreztem, hogy a reggel már rég elmúlt.
- Mr. Smith, hagytuk pihenni egy kicsit, nem kell ma részt vennie bevetésen, viszont a csapatát kiküldtük.
- Amíg visszaérnek, beszélgetünk egy kicsit.
- A történtek után sajnos nem küldhetjük haza Önt! Nagyon sajnálom, de ezt meg kell értenie!
- A szülei temetését és a szokásos dolgokat természetesen a „Cég” intézi.
- Viszont, mint kiderült a szülei úgy rendelkeztek, hogy haláluk után azonnal át kell adni önnek egy csomagot. Ezt tiszteletben tartva egy gépet küldtünk a csomagért, mely estére meg is érkezik.
- És kérem, fogadja őszinte részvétem!
Nagyon mérges voltam, amiért nem mehettem haza, de megértettem a helyzetet és megnyugtatott egy kicsit gondolat, hogy megkapják a végtisztességet a szüleim.
Mr menni készült, de egy valami nem hagyott nyugodni!
- Kérem, Mr! Lehet tudni valamit? Mi történt? Ki tette? Elfogták a tettest?
Mr visszafordult, és együtt érzően rám nézet.
- Sajnos jelen pillanatban még semmit sem tudni.
Ezzel kifordult a barakkból és ott maradtam egyedül. Egyedül a világ végén. Klaudiára gondoltam, de jó lenne most megölelni, megcsókolni. Az ölébe hajtani a fejem és zokogni.
Vajon ő jól van?
Amikor visszaértek a társaim azonnal jöttek vigasztalni. Csentek jó kis tüzes vizet a jenkiktől és egész éjszaka csak ittunk és mókás sztorikat meséltek, hogy eltereljék a figyelmem.
Miki, a robbantási szakértőnk felelevenítette, hogy miért is pucolta egy hónapon át a csapatunk a budikat.
- Emlékeztek még a „shitstorm” hadműveletre?!
Ekkor hatalmas nevetés tört ki és mindenki fetrengett az emlékek hatására.
- Amikor az összes budiba kis ajándékcsomagot rejtettem?
Mindenki vihogott a bevillanó emlékképektől.
- Amikor a parancsnok épp az egyik budihoz lépett felrobbant az összes és egy tonna illatos barnaáldás szakadt a nyakába?!
Mindenki visítva fetrengett a röhögéstől, ahogy lelki szemeik előtt látták a parancsnokot csurom szarban állni a robbanástól szétnyílt budik előtt. A feje olyan vörös volt, hogy a barnán is átütött!
Már kezdtem jól érezni magam, amikor belépett egy futár, hogy átadja a csomagomat, a hagyatékom.
Hirtelen visszarázódtam a rideg valóságba. Átvettem a csomagom és a priccsemre ültem.
Ekkor Tibi mondta a többieknek…
- Gyertek, sétáljuk egyet!
Mindenki felállt és szó nélkül követték Tibit.
Egyedül maradtam a gondolataimmal és a kis csomaggal.
Letéptem a csomagolópapírt és feltéptem a kartondobozt.

Gabe

Szia Gabe! Ne csigázz bennünket.folytasd légyszi.....

a kezdetet utolérte a végzete